Útibeszámoló 1. rész
Már eltelt két hét a
hazaérkezésünk óta, végigvezényeltünk egy hatalmas árvizet és végre van időm elővenni
a képeket és újra átélni azt a gyönyörű hetet. Ahogy egy nagyon kedves barátom javasolta:
„…mikor leírod, lassan, megadva a módját
éld át újra és az akkori gondolataidból meglátod újabb gondolatok ébrednek …kívülről
szemlélve részben újra átéled, és ezzel rögtön „térben látod azt a síkot amiben
mozogtál” az adott pillanatban…”. Köszönöm
a szép gondolatot, így teszek hát.
Feszegetjük a határainkat.
Én legalábbis mindenképpen, nem nyughatok, bizonyítani akarok magamnak. Mióta kiléptem
a bálna mivoltomból, olyan az őrültséggel határos dolgokat cselekszem, hogy
magam is elképedek tőle. Félmaratonra készülök (P. és V. megfertőztek), súlyt
emelek, újabb terveim között szerepel az edzőtermi súlyemelés (köszi Suzzy a
bátorítást), a kettlebell (kedves T., megtetszettek a küldött videók és a
lelkesítő beszámolód) és bringázom is, amatőr módon. Ami azt jelenti, hogy
nincs semmilyen bringás múltam és csak egy öreg kerékpárom van idehaza, amivel
dolgozni járok. Erre mit csináltam? Bejelentkeztem egy egyhetes kerékpártúrára
a montenegrói hegyek közé. A részletes programot az alábbi linken tudjátok
elolvasni.
Már régebben is írtam, hogy bringatúrán
voltam Bécs-Pozsony távon, majd a Feistritz folyó völgyében a Baraka csapattal
és nagyon jól éreztem magam, annak ellenére, hogy a lelkemet is kihajtottam. A
kerékpárt, sisakot ők biztosították, nekem csak választanom kellett, hogy a
kormány legyen magasabb, vagy vállalom az alacsonyabb, tárcsafékes bringát (és
persze a sárnyomot a hátamon). Kipróbáltam mindkettőt, sima úton a Vedora jött
be, lejtőn a Magellán lett a szerelem első látásra.
Aztán a montenegrói túrán
megváltoztak az érzelmeim és már első délután elpártoltam a Magellántól. A
kormányt nem sikerült magasabbra állítani és a lejtőn lefelé veszélyesnek
éreztem, hogy nem tudok rendesen fogni, néha az ujjhegyeimmel támaszkodtam.
Miután láttam néhány kaszkadőr típusú fantasztikusan szerencsés kimenetelű
zuhanást, lelassítottam a tempómat, átgondoltam a határaimat és visszavettem a
lendületből.
Amikor elolvastam az
ismertetőben, hogy mi vár rám, nem is sejtettem, hogy MI VÁR RÁM. Megkérdeztük az
egyik bringás társunkat, aki már volt ezen a túrán, mi a véleménye, javasolta,
hogy kezdjük el a napi 100 km táv letekerését gyakorlásként. Miii? Kinek van
erre ideje? Pedig kellett volna. Most
utólag bevallom, plüssmacinak éreztem magam, pedig látjátok, mennyit edzek és
van kondim. De nem emelkedőn. Ezt nem tudtam, ide kitartás kell, én pedig a
rövid, nagy intenzitású edzésekre képeztem ki magamat. Amikor megkezdődött a
kínzó, lassú, hosszú emelkedő, azt hittem, a szívem kirepül a torkomon keresztül.
Bizony néhol leszálltam, és toltam a bringát. Az egy hétből két napon utaztunk
és 5 napon át bringáztunk a gyönyörű, vad montenegrói hegyek között, föl és le.
És mindig jött egy újabb kanyar, a reménnyel, hogy mögötte már biztosan a lejtő
és a gurulás következik, de még mindig fölfelé kellett tekerni.
A Durmitor Nemzeti Park (Unesco
védelme alatt áll) hatalmas sziklái néztek le ránk, megcsodálhattuk a
cirkuszvölgyeket és a jég vájta tengerszemet, a Fekete-tavat. Igaz, a fiúk csak
egy tavat említettek és kiépített sétaösvényt. Két tóból állt és néhol láncokba
kapaszkodva sziklákon másztunk fel, de a látvány minden kínlódást megért. Azt
meg sem említem, hogy panccsá áztunk mindjárt az első túrán, e nélkül nincs
bringázás.
Žabljak (1470 m)
– Sedlo-hágó (1907 m) – Žabljak (1470 m) Táv:
30 km, szint: fel 440 m, le 440 m. (****);
Žabljak – Fekete-tó (1520
m) – Žabljak (1470 m) Táv: 6 km, szint: fel 50 m, le 50 m.
(**)
Másnap folytattuk utunkat a Tara folyó mentén,
amely a Tara kanyonban mintegy százötven kilométeren keresztül kanyarog, a
sziklafalak mélysége helyenként eléri az 1300 métert is. A képen látható híd
150 m magasan van a folyó fölött. Az „Európa könnye” néven emlegetett folyó látványos zúgókkal tarkított türkizkék vize a Durmitor fennsíkjáról ered és Bosznia felé tart.
A Biogradi Nemzeti Park területén
mindössze 4 km-t kellett tekerni, azt meg sem mondom, micsoda emelkedő volt (Táv: 8 km, szint: fel 250 m, le 250 m. (***). A fiatalok vígan kerekeztek, mi, öregebbek pedig a táv felénél már toltuk
felfelé a bringát, hogy legyen mivel legurulni (most gonosz vagyok). A tóról az
alábbi leírást találtam:
„…Az intenzív gleccsermozgás miatt ezen a területen igen változatos
geomorfológiai alakzatok jöttek létre, a folyóvölgyektől a hegycsúcsokig,
melyek közül akad, amelyik 2000 méter magas. A legismertebb és legnagyobb
vízfelület a Biogradi-tó, mely a tengerszint felett 1094 méteren található és
központi helyet foglal el a parkban…”
"...a Biográdi Nemzeti Park a Bjelasica-hegységben található és Európa egyik utolsó őserdejét
védi. Nikola fejedelem 1878-ban nyilvánította ezt a vidéket védett
területté, mindössze hat évvel később, mint ahogy a világ első nemzeti
parkját, az amerikai Yellowstone Nemzteti Parkot alapították. A
Bjelasica egyik legnagyobb ékessége, a Biográdi-tó (1099 m)..."
Fantasztikusan szép, érintetlen
környezetben, sétaösvényeken megkerülhető a tó, a vízzel borított területeken
cölöpökre épített fapallós sétány visz keresztül, rengeteg paddal, tájékoztató
táblával és akkora lapulevelekkel, hogy ilyet csak őserdőben látni. A fák
öregek, mohásak, minden nyirkos és olyan
tiszta a levegő… el tudtam volna tölteni ott, abban az erdőben hosszú órákat
is, de sajnos menni kellett. Várt a szerpentin lefelé. Hát, megtanultam a féket
használni, abban profi lettem.
Folytatás következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése