Miért híztál meg? - This is Why You are Fat?

A délutánok, koraesték csöndben telnek. Edzés, bloggolás, néha skype, olvasás, alvás. Nálunk is megkezdődött az iskola, a lányom visszaköltözött a koliba, a fiam a munkahelyi fáradalmait piheni ki, a kutya és a macska megvacsiztak, a ház elcsitult.  Tündérlányom búcsúzóul még ellátott némi jó tanáccsal a blogot illetően.  Meglepődve  vettem észre, hogy az olvasótáborom kiszélesedett, megjelentek a fiatalok is, a lányom osztálytársai, ismerősei és az én  régi iskolatársaim gyerekei.

Nagyon örülök nekik, mert ők már egy olyan korban nőnek fel, ahol nem kell megküzdeniük a régimódi nézetekkel. Az internet oly sok információt tett elérhetővé az idősebbek számára is, hogy akár akarják, akár nem, tudomásul kell venniük: halad a világ.

Egy mai fiatalnak sokkal könnyebb belefogni az edzésekbe, mert a kedves szülei (gondolok itt az én ötven éves generációmra) már elkövették mindazokat a hibákat, amiket lehetett. Belátták a tévedéseket és igyekeznek életmódot váltani. Így a mi gyerekeink már ebben nőnek fel. Amikor tavaly év elején átadtam az edzőmnek az esettanulmányomat (itt) és ő a honlapján megjelentette , rengeteg negatív hozzászólás is érkezett. Közülük sok arra célozgatott, hogy miért kell engem dicsérgetni, példának kiemelni, miért lettem ilyen duckó, vigyázhattam volna magamra?! Más honlapján ezekre a kérdésekre nem reagálok.  De itt beszéljünk erről egy kicsit!

Ti, fiatalok és mi, ötvenesek, csak a tankönyvekből emlékszünk a háborúra, amit a szüleink gyerekként, nagyszüleink szenvedő alanyként átéltek. Nagyon sokan akkor fogadták meg, hogy többet éhezni nem akarnak.  És sajnos, ebben a szellemben nevelték fel a gyerekeiket, az én szüleimet is többek között. Tanulj, legyen diplomád, szép házad, teli kamrád és így kényelmesedtek el szépen a mi drága öregeink. A nagyszülők örültek a kikerekedő arcoknak, a dundi unokáknak, akiknek tízóraira cukros és zsíros kenyeret adhattak, ebédre darás tésztát (cukorral és baracklekvárral), fánkot (porcukorral hintve és lekvárral megkenve), stb. készítettek a szünidő alatt. Az éléskamrában sorakoztak a cukros befőttek, lekvárok, mert anyu és a nagymamák befőztek és befőztek és befőztek. A zsírosbödön ha kiürült, már vágni kellett a disznót, nehogy éhezzen a család. Ha jött a szülinap, a Karácsony vagy a Húsvét, mindenki sütött, anyu, nagyi, másik nagyi és ahova mentél, enni kellett és ha nem etted meg a teli tányér kaját, kaptál agy pofont vagy letolást! 

Akkoriban (merjük már kimondani végre!) a duci, kövér gyerkőc jelentette azt, hogy a család jólétben él. Ma már maradi nézetnek tartjuk ezt, de akkor így volt, pláne falun! Csoda, hogy mindenki elhízott egy ilyen környezetben? Szerintem az lett volna a csoda, ha karcsú maradok! Nem a szüleimre akarom hárítani a hibát és magamat tisztára mosni a kedves kommentelő előtt, csak arra szeretnék rámutatni, hogy a környezetünk gyakran milyen negatív hatással van ránk, az egészségünkre.

Ha megnézzük, faluhelyen manapság is főleg a foci és az iskolasportok az elfogadott edzési formák. Próbálj meg hajnalban vagy este elmenni kocogni, a padon ülő nénikék alaposan megmondják a véleményüket arról, hogy a „léhaságok” helyett inkább mivel foglalkozzál. Amerikában természetes, ha a 100 kilós duci nők kocognak. Megdicsérik a hozzáállásukat és nem azt mondják, hogy minek csinálod, úgysem sikerül, hanem azt, hogy igen, csináld, micsoda ötlet! Én ugyan megyeszékhelyen élek, de az ötyeklubb itt is ugyanolyan jól működik és a megjegyzéseik is hasonlóan frappánsak arról, hogy esti futás helyett inkább a családomnak készítsem a vacsit. Érdekesek a megjegyzések, főleg amikor a közelükbe érek és észreveszik, hogy a futkározó nő már nem fiatal csitri, hanem egy középkorú nő. Miért kell ennyire negatívan hozzáállni a nekünk idegen dolgokhoz? Kedves nyugdíjasok, a sport mindenkié, hajrá, el lehet kezdeni!

Az életmód váltás utolért bennünket. Az én drága jó szüleim nem érték meg, de a gyerekeim már ebben az új felfogásban élnek és az edzések a mindennapjaik részévé váltak. Sok a vita közöttünk, de végre van egy közös témánk, amiről tudunk beszélni: a különböző sportok, mert már egyformán fontosnak találjuk mindhárman az egészségünk megőrzését. A zsírosbödön  a múzeumba vándorolt és a hűtő polcaira beköltöztek a saláták. 

Én megtettem a szükséges lépéseket időben, kijavítottam a hibát. A régmúltért nem érdemlek fejresimit, de azért, amit mostanában tettem, minden nap rámosolygok a tükörképemre. mert sikerült. Nem adom fel, megyek tovább.

Motiváció

Kezdetben volt a bálna 2. rész

Sziasztok!

Zsuzsa vagyok, 49 éves múltam, 6 éve özvegy, két gyerekét teljesen egyedül nevelő édesanya középvezető állásban.

Sokan mondják, hogy csak arra nincs ideje az embernek, amit nem akar csinálni. Napi tapasztalatom, hogy ez nem így van: 200-zal pörgök, hogy minden rám szakadt gondot és feladatot megoldjak, de néha kevés a 24 óra. Az eszem tudja, hogy szükségem lenne a mozgásra, a stresszt feloldó tornára, csak éppen tele vagyok olyan határidős feladatokkal, amik másoknak fontosak és sürgősek (elolvastam az Ildikó által megosztott cikkeket).

A szűkebb családtól sajnos rizikó faktorokat  örököltem: a cukorbetegségét, a Parkinson kór és rákos megbetegedések lehetőségét. Minthogy ITP-t diagnosztizáltak nálam kb. 15 éve, hormonkezelést kaptam, ami után először 10 kg, majd később még 5 kg rám rakódott. Ráadásul a vérnyomásom is nagyon magas a súlyom és a stresszes életvitel miatt. Két éve megpróbáltam szigorúan  saláta-túró-tojás diétát tartani és kb. 5 kilót lefogytam a 2 hónap alatt, de amint abbahagytam, dupla annyi kiló jött fel. Elolvastam Ildikó magyarázatait és lassan kezdem megérteni az ok-okozat összefüggéseket.

Az én célom tehát nem az lesz, hogy női szépségversenyt nyerjek. Sokkal reálisabb hosszútávú célt tűztem ki magam elé: egészségesen akarom megérni az unokáim születését. A rövidtávú céljaim pedig ennek lesznek alárendelve: az elkövetkező  évben a mozgást napi szokássá változtatni (a napi 5 km otthon-munkahely-otthon gyaloglás vagy inkább toporgás mellett vagy helyett); megalkotni egy olyan étkezési rendszert, amit hosszútávon is fenn tudok tartani; elkészíteni a sürgős-fontos-nem sürgős-nem fontos beosztást és következetesen betartani. Ha mindezt sikerül átültetnem a gyakorlatba, annyi időt kell még nyernem, hogy minden nap 1 órát a disszertációm írására fordítsak.

Sok sikert kívánok mindannyiunknak.

2012. december 29.