2014. szeptember 27., szombat

Bringatúra Montenegróban 2. – Cycling in Montenegro 2.

 Útibeszámoló 2. rész

Miután mindenki szerencsésen leért, a fiúk ismét felpakolták a bringákat az utánfutóra, meg a busz feneketlen gyomrába és a Biogradi-tavat elhagyva a tengerpart felé vettük az irányt, a Morača folyó völgyében. A túloldalon valami útféle látszott és viaduktok: a Beograd-Bar vasútvonal, alagutakkal, hidakkal, eszméletlen magasságban, micsoda kilátás lehet a vonatból.
Ami azt illeti, egymást követték az alagutak, rövidebbek, hosszabbak, a fejünk fölé hajlottak a sziklák és mellettünk a mélyben a Morača folyó kanyonja.

Megálltunk megnézni a Morača kolostornak nevezett monostort, amely gyönyörű ikonokkal büszkélkedhet. Nagyon tetszett, mert nem egy hermetikusan elzárt közegbe léphettünk be, hátul a kertben ott száradtak a kiteregetett ruhák, két kutya aludt az udvaron, látszottak a napi élet nyomai. Tartok egy kis történelemórát:
„…A kolostort a 13. században alapították a Morača-folyó jobb partján. A csodálatos ikonoknak, és érdekes történelmének köszönhetően a kolostor Montenegró egyik legszebb középkori építészeti alkotása. A templomot 1252-ben Stefan Nemanja király unokája építette…”
„…Az eredeti díszítést a 16. században átfestették, mivel amikor a törökök kirabolták a kolostort, tönkretették a tetőt, így a templomot mintegy 70 éven keresztül áztatta az eső és a hó, ami tönkretette a különleges festményeket, többségük megsemmisült. A fennmaradt freskók legjelentősebb darabja az Eliás próféta életét bemutató ciklus. A kolostor komplexumot a Szűz Máriának felszentelt templom, a kolostor épülete, a csodás kert, méhkasok és Szent Miklós kápolnája alkotja, amely valószínűleg régebbi, mint maga a kolostor. A kolostorban egykor az ikonkészítők iskolája működött…”




A szállásunk Bečićiben volt, apartman házakban, közel a tengerhez. Azt azonban tudni kell, hogy ez nem a dalmát tengerpart, tehát:
„…egyre jobban érezzük, hogy már nem a mosolygó, derűs dalmáciai szigetek világában járunk. Más a táj, mások az emberek. Mind a kettő keményebb, acélosabb. Nincsenek karcsú tornyok, könnyed loggiák, mediterrán báj. Várszerű házak, tömör tornyok, számunkra szokatlan hangszerelésű emberek; a patriarchális Crna Gora és a zavaros múltú Levante találkozik e partszakaszon…”





És végre a nagy kaland, amiért erre az útra vállalkoztam: a Rijeka Crnojevića folyóvölgye.
Érintetlen természet, olyan folyókanyarulat, amilyet csak tankönyvben lát az ember ( a fényképet Vladimir Popović készítette).

Cetinje és Podgorica között vezető út egyik parkolójából indultunk alacsony forgalmú aszfaltozott utakon. Volt lefelé gurulás is, főleg eleinte. Majd kiértünk a patkó alakú folyókanyarulathoz és attól kezdve szívem szerint csak toltam volna a bringát és gyönyörködöm, de hát menni kellett, meg-megálltunk fényképezni és eleinte lassan gurultunk lefelé a szerpentinen a folyóvölgy kanyarulatát követve. Utána már a faluig nagyobb sebességre kapcsoltunk, nem lehetett nézelődni, arra kellett figyelni, nehogy a régi (egysávos) aszfaltos útról leszaladjak, jobbik esetben a szúrós szederbokrok közé.
„… Lefelé gurulva egy kanyargós úton egyszer csak váratlanul lélegzetelállító panoráma tárul a szemünk elé: a Crnojević folyó patkó alakú kanyarulata, melyet zöld dombok határolnak, és amely valóban Európa egyik legszebb természeti látványossága. Miután megcsodáltuk a remek panorámát, egy rövid ereszkedéssel Rijeka Crnojevića falucskába érünk, ahol megnézzük a kiváló állapotban fennmaradt török kori hidat. A település közelében ered az a hatalmas vízhozamú karsztforrás, amely vizével a folyót és a Shkodrai-tavat táplálja…”

















„…A pihenő után folytatjuk biciklitúránkat, miközben gyönyörű tájakon tekerve hol a vad montenegrói hegyek, hol a Shkodrai-tó látképében gyönyörködhetünk. A Shkodrai-tó területén Albánia és Montenegró osztozik, nevét az észak-albániai városról kapta. A hatalmas tó Európa egyik legnagyobb madárrezervátuma és a Balkán legnagyobb tava. Az út, amelyen tekerünk ideális bringás útvonal: gyönyörű kilátás, minimális autóforgalom, káprázatos tájak! Végállomás: Virpazar...”
Táv: 35 km, szint: fel 200 m, le 350 m. (***)

Ezen a napon hatalmas volt a hőség és elfogyott a vizem, pedig 2 litert vittem. Amikor a faluból egy jó órás pihenő után elindultunk, már meleg volt és jöttek az emelkedők. Mindig az a gond, hogy a guruláshoz előbb fel kell tekerni. Lassú, kínzó emelkedő, utána reménykedsz és pihensz, gyűjtöd az erődet, majd kanyarok, reméled, hogy már fent vagy, utána eszedbe jut, hogy hiszen a falu lent van a folyó mellett és most onnan kell  feljutni a hágóig, hogy majd Virpazarhoz egy szerpentinsorozaton legurulj. A látvány azonban kárpótol.  Balról  már látni a Szkadari-tavat és a dupla szigetet, a párás csúcsokat, a völgyben kanyargó folyót, lassan már a deltát is, olyan szép, hogy csak ez az egy nap miatt megérte eljönni. Többen leszálltunk és toltuk a bringákat. A meleg miatt nem tudtam, mi bajom, fáradt vagyok, leesett a vércukorszintem, szomjas vagyok. És mindezek ellenére visszaszálltunk a nyeregbe és végigtekertük a távot. Az utazás alatt naplót vezettem, erről a napról ezt jegyeztem még fel:
„…Ma két szakasz volt, ahol leszálltam és 50 m-t toltam az emelkedőn a bringát, elfogyott a vizem és kb. a hányingernél tartottam. Szerencsére más is volt így, ezért a fiúk több megállót is beiktattak. Kemény volt, nagyon meleg és olyan szép, hogy nem csodálom a védettségét. Sokfelé jártam, de talán eddig ennek a deltának és folyókanyarulatnak az érintetlen szépsége fogott meg leginkább. Amikor egy háznál megálltunk, az út mellett pálinkát árult a bácsi, megkérdeztük, hogy a kerti csapról vehetünk-e ivóvizet. Azt válaszolta, hogy az ugyan nem működik, de hazaszalad vízért. Autóba ült, felment a hegyekbe és 10 perc múlva egy 5 literes ballonban hozott nekünk ivóvizet…”







Folytatás következik...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése