Útibeszámoló 2. rész
Miután
mindenki szerencsésen leért, a fiúk ismét felpakolták a bringákat az
utánfutóra, meg a busz feneketlen gyomrába és a Biogradi-tavat elhagyva a
tengerpart felé vettük az irányt, a Morača folyó völgyében. A túloldalon valami
útféle látszott és viaduktok: a Beograd-Bar vasútvonal, alagutakkal, hidakkal,
eszméletlen magasságban, micsoda kilátás lehet a vonatból.
Ami
azt illeti, egymást követték az alagutak, rövidebbek, hosszabbak, a fejünk fölé
hajlottak a sziklák és mellettünk a mélyben a Morača folyó kanyonja.
Megálltunk
megnézni a Morača kolostornak nevezett monostort, amely gyönyörű ikonokkal
büszkélkedhet. Nagyon tetszett, mert nem egy hermetikusan elzárt közegbe
léphettünk be, hátul a kertben ott száradtak a kiteregetett ruhák, két kutya
aludt az udvaron, látszottak a napi élet nyomai. Tartok egy kis történelemórát:
„…A kolostort a 13. században alapították a
Morača-folyó jobb partján. A csodálatos ikonoknak, és érdekes történelmének
köszönhetően a kolostor Montenegró egyik legszebb középkori építészeti
alkotása. A templomot 1252-ben Stefan Nemanja király unokája építette…”
„…Az eredeti díszítést a 16. században
átfestették, mivel amikor a törökök kirabolták a kolostort,
tönkretették a tetőt, így a templomot mintegy 70 éven keresztül
áztatta az eső és a hó, ami tönkretette a különleges festményeket,
többségük megsemmisült. A fennmaradt freskók legjelentősebb darabja az Eliás
próféta életét bemutató ciklus. A kolostor komplexumot a Szűz
Máriának felszentelt templom, a kolostor épülete, a csodás kert, méhkasok és
Szent Miklós kápolnája alkotja, amely valószínűleg régebbi, mint maga
a kolostor. A kolostorban egykor az ikonkészítők iskolája működött…”
A szállásunk Bečićiben volt,
apartman házakban, közel a tengerhez. Azt azonban tudni kell, hogy ez nem a
dalmát tengerpart, tehát:
„…egyre jobban érezzük, hogy már nem a mosolygó, derűs dalmáciai
szigetek világában járunk. Más a táj, mások az emberek. Mind a kettő keményebb,
acélosabb. Nincsenek karcsú tornyok, könnyed loggiák, mediterrán báj. Várszerű
házak, tömör tornyok, számunkra szokatlan hangszerelésű emberek; a patriarchális
Crna Gora és a zavaros múltú Levante találkozik e partszakaszon…”
És végre a nagy kaland, amiért
erre az útra vállalkoztam: a Rijeka Crnojevića folyóvölgye.
Érintetlen természet, olyan
folyókanyarulat, amilyet csak tankönyvben lát az ember ( a fényképet Vladimir Popović készítette).
Cetinje és Podgorica
között vezető út egyik parkolójából indultunk alacsony forgalmú aszfaltozott
utakon. Volt lefelé gurulás is, főleg eleinte. Majd kiértünk a patkó alakú
folyókanyarulathoz és attól kezdve szívem szerint csak toltam volna a bringát
és gyönyörködöm, de hát menni kellett, meg-megálltunk fényképezni és eleinte
lassan gurultunk lefelé a szerpentinen a folyóvölgy kanyarulatát követve. Utána
már a faluig nagyobb sebességre kapcsoltunk, nem lehetett nézelődni, arra
kellett figyelni, nehogy a régi (egysávos) aszfaltos útról leszaladjak, jobbik
esetben a szúrós szederbokrok közé.
„… Lefelé gurulva egy kanyargós úton egyszer csak váratlanul
lélegzetelállító panoráma tárul a szemünk elé: a
Crnojević folyó patkó alakú kanyarulata, melyet zöld dombok határolnak,
és amely valóban Európa egyik legszebb természeti látványossága. Miután
megcsodáltuk a remek panorámát, egy rövid ereszkedéssel Rijeka Crnojevića
falucskába érünk, ahol megnézzük a kiváló állapotban
fennmaradt török kori hidat. A település közelében
ered az a hatalmas vízhozamú karsztforrás, amely vizével a folyót és a
Shkodrai-tavat táplálja…”
„…A pihenő után folytatjuk
biciklitúránkat, miközben gyönyörű tájakon tekerve hol a vad montenegrói
hegyek, hol a Shkodrai-tó látképében
gyönyörködhetünk. A Shkodrai-tó területén Albánia és Montenegró osztozik, nevét
az észak-albániai városról kapta. A hatalmas tó Európa egyik legnagyobb
madárrezervátuma és a Balkán legnagyobb tava. Az út, amelyen tekerünk ideális
bringás útvonal: gyönyörű kilátás, minimális autóforgalom, káprázatos tájak! Végállomás:
Virpazar...”
Táv: 35 km, szint: fel 200 m, le
350 m. (***)
Ezen a napon hatalmas volt a
hőség és elfogyott a vizem, pedig 2 litert vittem. Amikor a faluból egy jó órás
pihenő után elindultunk, már meleg volt és jöttek az emelkedők. Mindig az a
gond, hogy a guruláshoz előbb fel kell tekerni. Lassú, kínzó emelkedő, utána reménykedsz
és pihensz, gyűjtöd az erődet, majd kanyarok, reméled, hogy már fent vagy,
utána eszedbe jut, hogy hiszen a falu lent van a folyó mellett és most onnan
kell feljutni a hágóig, hogy majd
Virpazarhoz egy szerpentinsorozaton legurulj. A látvány azonban kárpótol. Balról
már látni a Szkadari-tavat és a dupla szigetet, a párás csúcsokat, a
völgyben kanyargó folyót, lassan már a deltát is, olyan szép, hogy csak ez az
egy nap miatt megérte eljönni. Többen leszálltunk és toltuk a bringákat. A
meleg miatt nem tudtam, mi bajom, fáradt vagyok, leesett a vércukorszintem,
szomjas vagyok. És mindezek ellenére visszaszálltunk a nyeregbe és
végigtekertük a távot. Az utazás alatt naplót vezettem, erről a napról ezt
jegyeztem még fel:
„…Ma két szakasz volt,
ahol leszálltam és 50 m-t toltam az emelkedőn a bringát, elfogyott a vizem és
kb. a hányingernél tartottam. Szerencsére más is volt így, ezért a fiúk több
megállót is beiktattak. Kemény volt, nagyon meleg és olyan szép, hogy nem
csodálom a védettségét. Sokfelé jártam, de talán eddig ennek a deltának és
folyókanyarulatnak az érintetlen szépsége fogott meg leginkább. Amikor egy háznál megálltunk, az út
mellett pálinkát árult a bácsi, megkérdeztük, hogy a kerti csapról vehetünk-e
ivóvizet. Azt válaszolta, hogy az ugyan nem működik, de hazaszalad vízért.
Autóba ült, felment a hegyekbe és 10 perc múlva egy 5 literes ballonban hozott
nekünk ivóvizet…”
Folytatás következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése