Izomőrök: egy blog a fogyásról és a sportról, mert ötvenen túl kezdődik az igazi ÉLET.: Neked hogy van minderre időd? Mondj nemet!

Nagyon aranyos meglepetés ért, egy kedves barátomtól kaptam levelet. Dédelgettem, olvasgattam, de a szemem egyre gyakrabban tévedt vissza az alábbi mondatra:

„…Nagyon kíváncsi vagyok, hogy győzöd mindazt amit teszel energiával. Beleolvastam mindkét blogodba, néztem a facebook-os bejegyzéseidet és egyáltalán azt a sok mindent amit egyszerre művelsz…”

Elgondolkodtam ezen a nagyon-nagyon őszinte, picit keserű mondaton és úgy gondoltam, megosztom veletek T-nek írt válaszomat.

A nap 24 órából áll nekem is ugyanúgy, mint neked. Amíg nem töltöttem be az ötvenet, úgy éreztem ráérek még, lesz időm. A múltamban történt rettenetes veszteség sem döbbentett rá, kilenc évvel ezelőtt, hogy ez a felfogás hamis, téves, az idő múlik és ha ma nem teszel meg egyes dolgokat, holnap már késő lesz. Én elkéstem vele. Már nem tudom elmondani Neki, hogy sajnálok minden hangosabban kimondott szót és minden pillanatot, amit nem Vele töltöttem, hanem munkával, vagy bármi más haszontalan dologgal. Most, hogy elmúltam ötven, már tudom, hogy mennyire fontos tényező az idő. Amit ma megtehetsz, meg kell tenned. Ahogy Péter (itt írtam róla) mondja: „A Jóisten csak a mai napot adta céljaid eléréséhez”. És ha ezt a lényeges dolgot elfogadom, e szerint élek, el tudom érni a céljaimat.

Nagyon sokat olvastam, tanultam, amíg ezt tudatosan el is fogadtam és meghoztam a saját döntéseimet. Az egyik ilyen dolog volt eldönteni a feladatok prioritását: fontos – nem fontos, nekem fontos - másnak fontos. Ez alapján kellett és kell szelektálnom. Eleinte nehezen ment, hiszen én voltam a munka bajnoka, a mindenkitől minden feladatot magára vállaló szuperhős. Megérte? Nem. Magamra nem maradt időm. A legfontosabb kötelesség, hogy ügyeljek az egészségemre, kimaradt ebből a listából. Majd holnap, majd ősszel, majd soha. Így volt, de már nem így van.

A prioritások megváltoztak. Mindenki végezze el azt, ami a feladata, lehet, hogy nem lesz olyan hiper-szuper az eredmény, mintha én csináltam volna a saját maximalista stílusomban, de kész, kipipálható és még két jó dolgot is cselekedtem pluszban: a másik önbizalma növekedett, hiszen megoldott egy fontos feladatot, én pedig végre azzal foglalkozhattam, ami az én dolgom, a koordinálás és irányítás.

A másik, amit megtanultam, kimondani a NEM szócskát. Eleinte olyan halkan mondtam, hogy inkább IGEN-nek vették, majd erősödtem lélekben és egyre határozottabban mertem mondani. Rengeteget nyertem vele, többet, mint amit vesztettem. Már nem vállalok fel olyan feladatokat, amiből veszteségesen jövök ki, vagy leamortizálódva fizikailag és szellemileg. Önző vagyok? Igen, az lettem. És ezzel az új önző énemmel a családom nyert egy frissebb, fittebb, egészségesebb anyucit. Mert a gyerekeim ugyan felnőttek, de a tizennyolc, húsz év csak egy adminisztratív határ, attól még a gyerek ugyanúgy jön, kér, vár, elvár és a szülő, anya, apa, mint te is kedves T., teljesít.

Tanuld meg hát, mondj nemet nyugodtan, ha úgy érzed, olyanra kényszerítenek, ami az elveid ellen van, amitől idegenkedsz, vagy amire nincs időd. Csak nyerhetsz! Nyugalmat, időt, amit aztán a rád váró gyerekeidre és magadra fordíthatsz.

Egy kedves edzőtársnőm, K. mondta először nekem, hogy a mártírokat csak az oroszlánok szeretik. Köszönöm neki ezt a kemény helyrerakást és egyben tudatom mindenkivel, hogy az én mártíromat megette az oroszlán, kiszabadult a ketrecből és nem tudom visszaküldeni oda. Sőt, nem is akarom, mert így jó nekem!