Cukormentes szilvalekvár, ahogy anyutól tanultam

Apukám cukorbeteg lett, amikor én még az általános iskola padjait és a tanárok idegeit koptattam. Anyu ugyan nagyon sikeresen lefogyasztotta, de a süti imádatot nem lehetett kiirtani, tudjátok, hogy működik ez, minél inkább tiltják, annál jobban kívánod. Így volt ez már Ádám és Éva idejében is, és nálunk is. Anyu mindent megpróbált, amit akkoriban a korlátozott diabetikus készítményekből használni lehetett, de az itthon kaphatóknak valami förtelmes utóíze volt. Emlékszem rá, merthogy én is kipróbáltam nagy titokban, nehogy már apunak valami extrafinom csokis süti jusson, amiről én lemaradok. Olyan hasfájásom lett tőle, hogy mind a mai napig messzire kerülöm azt a fajta kekszet, ha meglátom a polcokon. Mert ma is kapható és nem is túl olcsón.  Amikor ismerős kamionsofőr ment külföldi útra, hosszú listát adtunk neki és ő drága pénzért meghozta a diabetikus csokoládét és a lekvárt, mert külföldön már akkor is sokkal nagyobb kultúrája volt a cukorbetegek számára kialakított táplálkozásnak.

A megoldást egy olyan lapban találtuk meg, amiről nem is gondolnátok, hogy ilyesmivel is foglalkozik. A Burdában nemcsak szabásminták voltak régebben, hanem fantasztikusan jó receptek is. Azt nem tudom, hogy a jó szokásukat megtartották-e, mert már nem varrok itthon. Hát itt talált anyukám nagyon sok olyan ételreceptet, amelyet könnyedén átvariált a magyar termékekre: az itthon megtalálható zöldségekre, borjúhúsra, pulykára és csirkére. És végre apu is boldog volt, mert már mi ácsingóztunk az ő kajájára, csorgott a nyálunk, hogy kipróbálhassuk azt, ami csakis neki készült. Ilyen volt például a sült szilvalekvár is, amit anyu  nem főzött, hanem pikk-pakk a sütőben tepsiben sütött, egy tepsi - egy üveg. Nem kellett órákon át a hatalmas lábos felett gubbasztani és kevergetni a fortyogó kulimászt, betette a tepsit a sütőbe és egy órán belül fahéjas illatfelhő terjengett a konyhában és lopakodott ki az előszobába. Szépen lassan mindannyian abbahagytuk a dolgunkat és indultunk megnézni, esetleg nem maradt-e a tepsi alján némi kitörölgetnivaló.

 Íme, a mai munkám eredménye:

A szilvalekvárt azóta is így készítem. Megmosom a szilvát, kimagozom. Beleteszem a félbevágott szemeket a tepsibe, egy sorba, megszórom fahéjjal és meglocsolom édesítőszerrel,  vagy kevés cukorral, ha a gyerekeknek szánom. És már mehet is sülni, légkeveréses sütőben 200 fokon. Kb. háromnegyed óra múlva, amikor már érzem az illatát, egy fakanállal megkeverem és ha a szilvák szétdőltek, de a héjuk még nem keményedett meg, már veszem is ki a sütőből. Isteni finom, ez a lekvárunk fogy el legelőbb.